Mozaikok az ELTE örökségéből – 2025. október
A hónap műtárgya − Nyugati hosszúcsőrű hangyászsün (Zaglossus bruijnii Peters & Doria, 1876)
Az ELTE Természetrajzi Múzeum ma az egyetem természetrajzi, természettudományi örökségének és kincseinek tárháza, az 1700-as évek végétől napjainkig öleli fel az egyetemen összegyűlt természeti tárgyakat, muzeális oktatást segítő és kutatási eszközöket. Az alapításának számító 1774-es dátum is az akkori Természetrajzi Tanszék alapításához kötődik. A múzeum két nagy kiállítótérrel rendelkezik: az Ásvány- és Kőzettár impozáns történeti bútoraival a 19. századot idézi, a Biológiai és Őslénytani Kiállítás pedig egy napfényes, 21. századi üvegpiramisban kapott helyet. A hónap műtárgya ez utóbbi gyűjteményében található nyugati hosszúcsőrű hangyászsün.
A hangyászsünök a tojásrakó emlősök (Monotremata) közé tartoznak. A közvetlen ősüknek tekinthető fosszíliák mintegy 17 millió évesek, viszont a tojásrakó emlősök legidősebb közös ősétől származó felkarcsont korát − a modern CT morfometriai vizsgálatok alapján − 100 millió évvel ezelőttire datálják és szemiakvatikus (vízhez kötődő) életmódú, kacsacsőrű alkatú emlősnek tartják. Ily módon a ma élő hangyászsünök szárazföldi, ásó életmódja másodlagosan kialakult sajátosság. Jó úszóképességüket a mai napig megőrizték. Anatómiai és élettani sajátosságaik ősi és modern bélyegeket ötvöznek: kloákájuk van, pergamenszerű héjú tojással szaporodnak, de tejmirigyeik váladékával nevelik apró utódukat; vállövük szerkezete hüllőszerű; csontvázuk robusztus; a koponya részaránytalan, egyszerű, az állcsont és állkapocs madárcsőrszerűen megnyúlt, fogatlan. Megtévesztően, de ormánynak és csőrnek egyaránt nevezik ezt az egyedi képletet. A zsákmány megtalálását az ormányt fedő bőrben lévő elektro- és mechanoreceptorok segítik. Életmódjukról, elterjedésükről és állományaik nagyságáról a mai napig kevés ismeret áll rendelkezésre. A fosszilis leletek, az őslakosok sziklafestményeinek elemzése és a recens észlelések alapján az biztos, hogy jelentősen gyakoribbak voltak és nagyobb területen fordultak elő Pápua Új-Guinea, Ausztrália és Tasmania területén, száraz és nedves trópusi környezetben egyaránt. Tudományos nevüket vélhetően a félig-meddig ember és kígyó testű Ekhidnáról, a görög mitológiai szörnyalakról kapták. A hangyászsünöknek négy recens faja ismert.
A gyűjteményünkben a nyugati hosszúcsőrű hangyászsün (Zaglossus bruijnii) egy hím példánya tanulmányozható. Kiemelt tudományos és történeti értékkel bír.
Ez a faj a legnagyobb testű, legdúsabb bundájú a rokonai között, ’csőrszerű ormánya’ enyhén lehajló. Az élethűen megörökített példány preparátora a híres német Gustav Adolph Frank, a beszerzés dokumentált ideje 1886−87. A faj Pápua Új-Guinea magasabban fekvő trópusi hegyvidéki erdőségeiben él, lomha, főleg éjjel aktív. Nappal bokrokban, gyökerek, sziklák között vagy más állat által ásott és felhagyott üregekben pihen. Rokonaihoz hasonlóan talajban élő gerinctelenekkel táplálkozik, melyeket erős karmaival és orrával ás ki, és hosszú, ragadós, tüskés felszínű, hosszú nyelvével könnyen megragad (pl. hangya, termesz, giliszta). Magányos, de a hetekig tartó nászidőben igen feltűnően és sokan kergetőznek, a nőstény pedig 7−12 hónapig élvezi utódja társaságát, gondoskodva róla. A faj az IUCN alapján kritikusan veszélyeztetett (CR) státuszú az élőhelyvesztés, az illegális vadászat és a behurcolt ragadozók miatt.
Írta: Dr. Ronkayné Tóth Mária (biológus-muzeológus, ELTE Természetrajzi Múzeum Biológiai és Őslénytani Kiállítás)
